- Csak semmi érzelgősség, elvtárs! - kiáltotta Hógolyó, akinek még mindig csöpögött a vér a sebeiből. - A háború - háború. Csak a halott ember jó ember. - Senkinek sem akartam kioltani az életét, még egy emberét sem - ismételgette Bandi, könnyes szemmel. - Hol van Mollie? - kiáltott fel valaki. Mollie csakugyan nem volt sehol. Egy pillanatra nagy riadalom támadt; attól féltek, hogy az emberek valahogy megsebesítették, vagy éppenséggel magukkal hurcolták. Végül azonban megtalálták az istállójában, ahol fejét a jászlába, a széna közé temetve elbújt. Amikor a puska elsült, tüstént elinalt, és mire a többi állat visszatért az udvarra Mollie kereséséből, az istállófiú már nem volt sehol: csak elkábult, de magához tért, és kereket oldott. Az állatok vad izgalomban gyűltek újra össze és torkuk szakadtából ordítva számoltak be az ütközetben véghezvitt hőstetteikről. Felvonták a zászlót, jó néhányszor elénekelték az "Angolhon állatai"-t, aztán ünnepélyesen eltemették az elesett juhot, és galagonyabokrot ültettek a sírjára.
Eric Blair, aki később Orwell néven lett világhírű, 1903-ban született a brit megszállás alatti Indiában, angol középosztálybeli családban. Iskolai tanulmányit Angliában végezte. Első és egyben utolsó státusza: a brit birodalmi rendőrségben teljesített szolgálatot Burmában. Burma abban az időben Brit Birodalom gyarmata volt. Eric Blair 1922-1927-ig tartó szolgálata több mint elég volt ahhoz, hogy a tisztviselő megtapasztalja és megelégelje azt, amit a későbbiekben brit imperializmusnak nevezett. A húszas évek végén felváltva élt Párizsban és Londonban, ebből az élményből keletkezett első könyve, a Down and Out in Paris and London (Párizs és London nincstelenje). A harmincas években megtelepedett Londonban, alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Ezekben az években öt regényt adott ki: – Burmese Days (1934) – A Clergyman's daugher (Egy lelkész lánya) (1935) – Keep the Aspidistra Flying (Éljen a nyárspolgári élet! ) (1936) – The road to the Wigan Pier (Út a wigani mólóhoz) (1937) – Coming Up for Air (Felbukni levegőért) (1939).
Tulajdonosa, Mr. Pilkington, hányaveti, úri gazdálkodó volt, aki ideje legnagyobb részét az évszak szerint vagy horgászással, vagy vadászattal töltötte. A másik, Kuporlak nevezetű, kisebb és jobb karban tartott tanya tulajdonosa Mr. Frederick volt, kemény, éles eszű ember, aki állandóan pereskedett, és közismerten nehéz volt vele alkut kötni. Ezek ketten annyira utálták egymást, hogy még tulajdon érdekeik védelmében is nehezen tudtak valamiben egyezségre jutni. Mindennek ellenére mind a ketten igencsak megrémültek az Állatfarm lázadásától, és nagyon szerették volna megakadályozni, hogy állataik túlságosan sokat megtudjanak az esetről. Először úgy tettek, mintha nevetségesnek találnák a gondolatot, hogy az állatok maguk is el tudnak vezetni egy gazdaságot. Két hét alatt vége lesz az egésznek, mondogatták. Azt híresztelték, hogy az állatok a Majorban (makacsul Majornak nevezték, nem tudták elviselni az Állatfarm elnevezést) állandóan verekednek egymással, és hamarosan éhen fognak halni. Amikor aztán telt-múlt az idő, és az állatok nyilvánvalóan nem haltak éhen, Frederick és Pilkington hangja megváltozott; most már az Állatfarmon uralkodó iszonyatos züllöttségről kezdtek beszélni.
Az emberek diadalüvöltésben törtek ki. Amikor látták, hogy ellenségeik menekülnek, ahogy eleve elképzelték, rendetlenül utánuk rohantak. Hógolyó épp ezt akarta. Mihelyt az emberek beértek az udvar közepére, hirtelen felbukkant a hátuk mögött a tehénistállóban lesben álló három ló, a három tehén meg a többi disznó, és elvágták előlük a visszavonulás útját. Hógolyó ekkor jelt adott a rohamra. Jómaga egyenesen Jonesnak rontott. Jones látta, hogy jön, felemelte puskáját és lőtt. A sörét véres csíkokat hasított Hógolyó hátába, egy birka holtan összeesett, de Hógolyó egy pillanatra sem állt meg, és mázsás súlyával nekizúdult Jones lábszárának. Jones belehuppant egy halom trágyába, puskája pedig kirepült a kezéből. De a legrémisztőbb látványt Bandi nyújtotta, aki hátsó lábaira ágaskodva úgy rugdosott nagy, vaspatkós patáival, mint egy megvadult csődör. Mindjárt legelső rúgásával kupán talált egy rókaerdei istállófiút, aki élettelenül terült el a sárban. Amikor ezt az emberek meglátták, eldobták botjukat, és menekülni próbáltak.
Páni rémület fogta el őket, és a következő pillanatban már valamennyi állat körbe-körbe kergette őket az udvaron. Döfködték, rugdalták, harapták, taposták az embereket. Nem akadt állat a tanyán, aki a maga módján bosszút ne állt volna rajtuk. Még a macska is leugrott váratlanul a háztetőről az egyik gulyás vállára, és a nyakába mélyesztette a karmát, mire az irtózatosan ordítani kezdett. Abban a pillanatban, amikor a bejárat felé szabad lett az út, az emberek boldogan rohantak az udvarból a főút felé. így aztán betörésük után öt perccel szégyenletes módon vissza kellett vonulniuk azon az úton, amelyiken jöttek, nyomukban egy sereg sziszegő, bokájukat csipkedő libával. Az emberek egy kivétellel mind eltűntek. Az udvaron Bandi nagy patájával meg-megbökte az istállófiút, aki arccal a sárban feküdt, és megpróbálta megfordítani. A fiú azonban nem mozdult. - Meghalt - állapította meg Bandi szomorúan. - Eszem ágában sem volt megölni. Elfelejtettem, hogy vasalt patkóim vannak. De ki hiszi el, hogy nem szándékosan tettem?
Gyorsan ki is adta parancsait, és pár perc múlva minden állat az őrhelyén állt. Hógolyó akkor indította az első rohamot, amikor az emberek már a tanyaépülethez közeledtek. A galambok, szám szerint mintegy harmincöten, ide-oda röpködtek az emberek feje fölött, és rájuk piszkítottak; és míg az emberek ezzel voltak elfoglalva, a sövény mögött rejtőző libák előrohantak, és dühösen csipkedni kezdték a lábuk szárát. Persze mindez még csak könnyed, zavarkeltő hadművelet volt, amelynek csak az volt a célja, hogy kissé felbomlassza a sorokat, és az emberek a botjukkal könnyen elzavarták a libákat. Hógolyó ekkor elindította a támadás második hullámát. Malvin, Benjámin és a juhok, élükön Hógolyóval, előrontottak, és minden oldalról böködni és taszigálni kezdték az embereket, miközben Benjámin hátat fordított nekik, és elkezdte rugdalni őket apró patáival. Amikor az emberek botjukkal és vasalt csizmájukkal még ezt a támadást is ki tudták védeni, az állatok Süvi visítására, amivel jelt adott a visszavonulásra, hirtelen mind megfordultak, és beszaladtak az udvarba.
Az Állatfarm kéziratát 1914-ben tizennyolc angol könyvkiadó utasította vissza. Túlnyomó többségükben ideológiai okok miatt: a regényt akkor a sztálini Szovjetunióról írt közvetlen szatíraként olvasták, és a sztálini Szovjetunió akkor Nagy-Britannia szövetségese volt a náci Németország elleni harcban. A győztes háború, a fasizmus bukása után jelenik mag az Állatfarm. Országos siker lett. Újabb és újabb kiadások követték, lefordították japán, kínai, arab és litván nyelvre is. Világsiker lett. Az Állatfarm szatirikus politikai regény. A műben fellelhető a szatirikus, groteszk és abszurd látásmód. Kétségtelen, a mű a sztálini Szovjetunió karikaturisztikus ábrázolása. Igazán nem nehéz az elűzött Hógolyó elvtárs helyébe Trockijt, a diadalmas Napóleon elvtárs helyébe Sztálint képzelni. A mű eseményei nyomán a harmincas évek Szovjetuniójának megfelelő történéseit idézi fel. A regény végén az állatok kiegyezése az emberekkel az 1939-es szovjet-német megnemtámadási egyezményt szatirizálja. Az ábrázolása érzékletes és sokértelmű, de a műfaja nem több, mint allegória.
Az Állatfarm ellenállhatatlanul ötletes, szellemes, mulatságos. A regény tele van keserűen ironikus, egyben nevetésre késztető aforizmákkal és maximákkal. Története: Valahol Angliában, valamikor a jelenidőben egy tanyai gazdaság háziállatai fellázadnak gazdájuk, a tanyatulajdonos ellen és elűzik. Önmaguk veszik birtokukba a tanyát, és megkísérlik az önálló gazdálkodást, szükségképp az embertől eltanult módszerekkel, de szabad állathoz egyedül méltó, egyenlőségen alapuló, állatközi viszonyok között. Lovak, tehenek, kutyák, szárnyasok vezetését a legértelmesebb állatok, a disznók vállalják élükön Napóleonnal. Múlik az idő, és a gazdaság egyre több gonddal küszködik, egyre inkább kénytelen a környező emberi világ segítségét igénybe venni. A disznók fokról fokra mérséklik az állati szabadságjogokat, s a korábban megvetett, megtagadott emberi tulajdonságokat veszik fel. A regény végén a disznók kiegyeznek az emberekkel, az Első Disznó, a Fődisznó szövetséget köt a hajdan elkergetett gazda utódaival, és az állatfarm visszaalakul emberfarmmá.
Azt rebesgették, hogy az állatok megeszik egymást, mint a kannibálok, vörösen izzó patkókkal kínozzák egymást, és a nőstényeiket köztulajdonba vették. Ez lesz abból, amikor fellázadnak a természet törvényei ellen, mondta Frederick meg Pilkington. Ezeket a történeteket azonban sohasem hitték el teljesen. Homályos és eltorzított formában tovább keringtek a rémhírek egy csodálatos tanyáról, ahonnan elkergették az embereket, és az állatok maguk intézik az ügyeiket, és a vidéken egész évben át-átcsapott a lázadás hulláma. Bikák, amelyek mindig kezesek voltak, hirtelen megvadultak, a juhok áttörték a sövényeket, és felfalták a lóherét, a tehenek felrúgták a sajtárt, a lovak nem voltak hajlandók átugrani a kerítésen, és ledobták hátukról a lovasukat. És legfőképpen: mindenütt közismertté vált az "Angolhon állatai" dallama, sőt még a szövege is. Bámulatos gyorsasággal terjedt. Az emberek képtelenek voltak féken tartani dühüket, amikor meghallották, bár úgy tettek, mintha csak nevetségesnek tartanák.